Osztrák–Magyar Monarchia

Osztrák–Magyar Monarchia
Az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság dualista monarchiája
Österreichisch-Ungarische Monarchie Ausztria–Magyarország Österreich–Ungarn 1867. március 1. – 1918. november 11.
Az Osztrák–Magyar Monarchia címere
Mottó: Indivisibiliter ac Inseparabiliter / Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul Viribus Unitis / Egyesült erőkkel Nemzeti himnusz: Gott erhalte
Általános adatok
Fővárosa	Bécs (Ciszlajtánia) Budapest (Transzlajtánia) [1]
Terület	681 727 km² (1914)[3]
Népesség	52 749 900 fő (1914)
Népsűrűség	76 fő/km² (1914)
Beszélt nyelvek	német, magyar, cseh, lengyel, szerb, horvát, ruszin, román, szlovák, szlovén, olasz
Vallás	római katolikus, református, evangélikus, unitárius, szerb ortodox, román ortodox, szunnita muzulmán, zsidó
Pénznem	Osztrák–magyar forint (1867–1892) Osztrák–magyar korona (1892–1918)[1]
Történelem	Kiegyezés 1867. március 30. Kettős szövetség 1879. október 7. Annexiós válság 1908. október 6. júliusi válság 1914. június 28. Hadüzenet Szerbiának 1914. július 28. Breszt-litovszki béke 1918. március 3. Őszirózsás forradalom 1918. október 30. Padovai fegyverszünet 1918. november 3. A Német-ausztriai Köztársaság megalakulása 1918. november 12. A Magyar Népköztársaság megalakulása 1918. november 16. Saint-germaini béke 1919. szeptember 10. Trianoni békeszerződés 1920. június 4.
Kormányzat
Államforma	Két alkotmányos monarchia reálunióban
Császár–Király	I. Ferenc József (1867–1916) IV. Károly (1916–1918)
Magyarország miniszterelnöke	Andrássy Gyula (első) Károlyi Mihály (utolsó)
Ausztria miniszterelnöke	F. F. von Beust (első) Heinrich Lammasch (utolsó)
Dinasztia	Habsburg–Lotaringiai-ház
Törvényhozás
Osztrák Császárság	Birodalmi Tanács
Magyar Királyság	Országgyűlés
Elődállam Utódállam ←   →  →  →  →  →
A Wikimédia Commons tartalmaz Osztrák–Magyar Monarchia témájú médiaállományokat.

A magyarság történelme
A magyar nép kialakulása
Középkor
Kora újkor
19. század
Reformkor Szabadságharc Kiegyezés Osztrák–Magyar Monarchia
A 20. századtól máig
Sablon:A magyarság történelme m v sz

Az Osztrák–Magyar Monarchia, más néven Osztrák–Magyar Birodalom vagy Ausztria–Magyarország (németül: Österreichisch-Ungarische Monarchie vagy Österreich-Ungarn, csehül: Rakousko-uherská monarchie vagy Rakousko-Uhersko) 1867 és 1918 között fennállt különleges, kettős (dualista) állam, pontosabban államszövetség, reálunió volt Közép-Európában.^[4] Két fele a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság volt, melyek a közös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchia Ferenc József szerint, csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai (kiegyezés) közepette jött létre: „Deák, Andrássy és jómagam”^[5] Az erről szóló törvényt Ferenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) 1867. július 28-án szentesítette.

A Monarchia többnemzetiségű államszövetség volt, nemzetiségei közül a német nyelvű osztrákokon és a magyarokon kívül a fontosabbak a különböző szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok), a románok és az olaszok voltak. A Magyar Királyság történelmi fejlődése és a 19. században bekövetkező egységesítés és közigazgatási reform révén fél-unitárius állam (unitárius: azaz egységállam) volt, autonómiát élvező területrészekkel (Horvát-Szlavónország, Fiume), a „Lajtán túli területek” Ausztria történelmi fejlődése és modellje alapján „történelmi-politikai egységekből”, tartományokból álló állam volt amelyek szintén élveztek némi belső függetlenséget a saját helyi ügyeikben. A szintén soknemzetiségű és eltérő fejlettségű,, történelmi fejlődésű területeket az uralkodóház, a hadsereg és pár központi intézmény tartott össze. A nemzetiségeket és mozgalmaikat azonban a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Azonban Ausztriában a szövetségi államszerkezetének jóvoltából nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt), Magyarország nyugat-európai típusú unitárius, azaz „egységállami” államszerkezeti berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta, ugyanakkor az autonóm Horvát-Szlavónországban horvát dominancia érvényesült, élén horvát politikai elittel. Mindezek ellenére unikumnak számított a korabeli Európában, hogy etnikai kisebbségeket képviselő politikai pártok indulhattak az országgyűlési választásokon, és gyakran be is jutottak a magyar parlamentbe. Nemzetközi összehasonlításban fontos megjegyezni, hogy az első világháború előtti Európában kizárólag három országban alkottak törvényt a kisebbségi jogokról , először Magyarországon (1849 és 1868) másodikként Ausztriában (1867) a harmadik ország Belgium volt (1898). Más európai országok jogrendszerei tiltották és büntetni rendelték a kisebbségi nyelvek használatát az általános iskolákban, kulturális intézményekben, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, és a sajtóban is.^[6]

Az Osztrák–Magyar Monarchia 621 538 km²-es területével^[7] Európa második legnagyobb méretű állama Oroszország után, 51 milliós népességét tekintve^[8] pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt az Orosz Birodalom és a Német Császárság után.

Ausztria–Magyarország 1910-től Franciaországot megelőzve a világ negyedik legnagyobb gépgyártójává és gépipari exportőrévé vált az Egyesült Államok, Németország és az Egyesült Királyság után.^[9] Elektrotechnikai és villamosipari termékek (elektromos háztartási eszközök, gyáripari elektromos eszközök, valamint generátorok, gőzturbinák, transzformátorok) piacán pedig a világ harmadik legnagyobb gyártója és exportőre volt, az Egyesült Államok és Németország után.^[10][11] 1913-ra az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság vasútvonalainak együttes hossza elérte a 43 280 kilométert. Nyugat-Európában csak Németország rendelkezett ennél nagyobb vasúthálózattal (63.378 km); az Osztrák-Magyar Monarchiát Franciaország (40.770 km), az Egyesült Királyság (32.623 km), Olaszország (18.873 km) és Spanyolország (15.088 km) követte.^[12]

A kettős állam hivatalos megnevezése magyarul Osztrák–Magyar Monarchia, míg németül Österreichisch-Ungarische Monarchie volt, amit a császár és király 1868-ban hirdetett ki.^[13] A nemzetközi érintkezésben mégis inkább az Ausztria–Magyarország (Österreich-Ungarn) forma terjedt el. Az osztrákok használták még a k. u. k. Monarchie^[14] (azaz Kaiserliche und königliche Monarchie Österreich-Ungarn vagyis Császári és Királyi Osztrák–Magyar Monarchia^[15]), valamint a Dunai Monarchia és a Kétsas elnevezést is, azonban ezek egyike sem terjedt el sem Magyarországon, sem máshol. A Monarchia megnevezése a legjelentősebb nemzetiségei nyelvén^[forrás?]:

• Bosnyákul: Austro-Ugarska monarhija
• Csehül: Rakousko-Uhersko
• Horvátul: Austro-Ugarska Monarhija
• Lengyelül: Monarchia Austro-Węgierska
• Olaszul: Impero austro-ungarico
• Románul: Imperiul Austro-Ungar

Lásd még: Kiegyezés

1835-től a könnyen befolyásolható V. Ferdinánd került a Habsburg Birodalom élére. Az 1848-ban megindult Népek tavasza során kitört az első bécsi forradalom, a magyar szabadságharc, majd a második és a harmadik bécsi forradalom is, melyek következtében lemondatták az uralkodót, és a tizennyolc éves unokaöccsét, Ferenc Józsefet koronázták császárrá. Az olasz egyesítési mozgalom megerősödése, majd a solferinói csatában (1859) elvesztett Lombardia, valamint a porosz–osztrák háború során megvívott königgrätzi csatában (1866) való súlyos vereség is nagy csapásként érte az amúgy is nehéz helyzetben lévő uralkodót, és aláásta az egész Birodalom tekintélyét. Ezek következtében a császár belátta, hogy az abszolutista, azonnali megtorlással járó politikája nem hozza meg a várt stabilitást, és az ezzel járó katonai költségvetés is komoly terhet jelent az állam részére. Ennek fényében politikai engedményeket tett, lemondatta több miniszterét, majd az októberi diploma és az ezt követő februári pátens kiadása értelmében megszületett a kétkamarás parlament, a Reichsrat. Az ekkor még főleg a volt nemes földbirtokosokból álló, rendi jellegű magyar uralkodó osztály az 1848-as áprilisi törvényekhez szeretett volna visszatérni, ezek eléréséhez azonban nem volt elegendő ereje. Azonban az uralkodó elbizonytalanodását érzékelve Deák Ferenc és Andrássy Gyula, fokozták politikai nyomásukat a bécsi udvarra, amely körülmények között Ferenc József már egyre jobban hajlott a kompromisszumra, míg végül 1867-ben létrejött az osztrák-magyar kiegyezés (Österreichisch-Ungarischer Ausgleich). 1865 és 1867 között nyaranta a „Haza Bölcse” sógorának, és egyben hű barátjának, nyirlaki Tarányi-Oszterhuber Józsefnek a Zala vármegyei pusztaszentlászlói kúriájában szorgalmasan dolgoztak Deák Ferenc és társai a kiegyezés előkészítésén.^[16]

Miután Ferenc József megbizonyosodott arról, hogy Ausztria nem őrizheti meg nagyhatalmi pozícióját a magyarokkal való kiegyezés nélkül, eldöntötte, hogy tárgyalnia kell,^[17] Ferenc József szerint csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai közepette jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia: „Deák, Andrássy és jómagam.”^[18]

• 
  I. Ferenc József
• 
  Deák Ferenc
• 
  Andrássy Gyula

A kiegyezés értelmében az osztrák és a magyar felek összeegyeztették a bécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal a törekvésével, hogy Magyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk határozhassák meg, ellenállva az iparosodás által hozott társadalmi változásoknak és a nemzetiségi mozgalmak egyre erősödő követeléseinek. Ez a kompromisszum azonban szükségképpen eltérő belső politikai fejlődéshez vezetett a két államban. Mivel közjogi értelemben a kiegyezés nem egyszerűen a közös uralkodó és a magyar vezető réteg, hanem éppen annyira a két birodalomfél között jött létre, ezért a létrehozott konstrukció elengedhetetlenné tette, hogy Ausztriában is alkotmányos berendezkedés jöjjön létre. Ennek eredménye lett a dualista államszövetség, Osztrák–Magyar Monarchia (Österreichische-Ungarische Monarchie) néven.

A politikai kiegyezést a közös ügyek költségeinek megosztásáról, a vámunióról és egyéb gazdasági kérdésekről szóló gazdasági kiegyezés egészítette ki, amit azonban tízévenként meg kellett újítani. Mindezek része volt, hogy az osztrák császár egyben magyar király is lesz. Ezért 1867. június 8-án a budavári Nagyboldogasszony-templomban, I. Ferenc József néven magyar királlyá koronázták az osztrák uralkodót, valamint Wittelsbach Erzsébetet, a magyarok által gyakran csak Sisi néven becézett közkedvelt feleségét.

Bővebben: Tiencsini koncessziós zónák és Ferenc József-föld

A Monarchia a közvetlen atlanti-óceáni kapcsolat hiánya miatt nem tudott érdemi kolonizációt folytatni. A Birodalom inkább különböző területeinek megtartására törekedett, de tengerentúli területek híján is a nyugat-európai hatalmak egyik legnagyobb vetélytársukat látták benne. Az 1899 és 1901 között zajló bokszerlázadás idején a Monarchia is küldött egy kisebb csapatot Kínába 6 másik nemzettel együtt, így a győzelem után egy kis gyarmatot szerzett Tiencsinben. Az apró koncessziós terület mérete alig 0,61 km² volt, de volt saját kórháza, iskolája és börtöne is. Mintegy 40 000-en éltek itt.^[19][20] A trianoni békeszerződésben a széteső Monarchia ezt a területét is elvesztette. A több mint 16 éves fennállás során azonban számos épületet húztak fel, amelyek közül alig egy-két darab maradt meg, és a történészek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia Európán kívüli épületei közül csak ezek állnak ma is.

Az egyetlen jelentősebb expedíciót 1873-ban tették, ekkor az északkeleti átjáró keresése közben az osztrák–magyar északi-sarki expedíció Payer és Weyprecht vezetésével felfedezett egy szigetcsoportot, amit tiszteletből I. Ferenc József után Ferenc József-földnek kereszteltek el, ez a terület azonban sohasem volt a Monarchia gyarmata, igényt sem támasztott rá.^[21]

1918. október 16-án IV. Károly magyar király a Lajtáninneni területeken Hussarek-Heinlein-kormány javaslatára egy kiáltványt juttatott el az emberekhez. Ebben a kiáltványban engedélyezte, hogy az Osztrák Császárság átalakuljon egy konföderációvá. Ennek következtében az ausztriai nemzetiségek saját nemzetgyűlést alakítottak.

A Wekerle-kormány azonban félreismerte a helyzetet, és visszautasította a király kiáltványát. A magyarok továbbá fel akarták mondani a perszonáluniót Ausztriával. ^[22] 1918. október 24-én a császári kormány elveszítette a hatalmát Bécs felett, a Császárság részei is kiválásra készültek. A Wekerle-kormány kihasználva a hangulatot október 31-ével felmondta az 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt a perszonálunió Ausztria és Magyarország között.

Október 28-án Prágában kikiáltották a csehszlovák államot, Galícia csatlakozott a lengyel államhoz. Másnap a morva nemzetgyűlés is felszámolta a császári intézményeket Brnóban, és csatlakoztak a csehszlovák államhoz. A horvát Szábor elszakadt Magyarországtól, és Zágrábban kikiáltották a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. A szlovének is kihirdették elszakadásukat Ausztriától.^[23]

November 11-én Bécsben Heinrich Lammasch miniszterelnök (október 26-án ő vezette az aznap megalakult Likvidációs Minisztériumot^[24]) menesztette a hatalmából a császárt. Másnap kikiáltották a Német-ausztriai Köztársaságot. Az eckartsaui nyilatkozatában I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól.

A Monarchia létének az első világháborús katonai vereség és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése vetett véget.

Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelősséget a háborúért. A saint-germaini békeszerződés és a trianoni békeszerződés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól működő gazdasági egységet, és kiélezték a korábban is meglévő, ám a Monarchia által kordában tartott nemzetiségi vitákat Közép-Európában, amelyek így hozzájárultak a második világháború kitöréséhez.

A Monarchia felbomlásához az vezetett hogy a megalakuló nemzeti tanácsok sorra mondták ki elszakadásukat Ausztriától és Magyarországtól, illetve ezen országok nemzeti tanácsai is kimondták ugyanezt. A dualista állam ugyanis két független államból: az Osztrák Császárságból és a „Magyar Szent Korona országaiból” állt. A Monarchia jogi értelemben nem volt egy állam, hanem államszövetség. A Monarchia felbomlása csupán a két állam közötti jogi kapcsolatok megszűnése volt 1918 novemberében. Az osztrák jogi szakírók szerint az Osztrák Császárság megszűnése a szétesés fogalma alá vonandó, hiszen egyik utódállam sem tekintette jogelődjének a Császárságot. Az újonnan alakult Osztrák Köztársaság sem volt azonos a Császársággal.^[25][26]

A szakirodalomban elterjedt kifejezés az „utódállam” fogalom, a Monarchia utódállamának tartják Magyarországot, Ausztriát, Csehszlovákiát, mivel területük teljes egészében, illetve a SZHSZ Királyságot és Romániát, mivel területük hangsúlyosabb formában, nagyobb részt a korábbi Monarchia területén jöttek létre. Ez viszont nem jelenti hogy politikai értelemben is azonosultak volna a korábbi birodalommal. A Monarchia jogi értelemben egyetlen utódállam nélkül szűnt meg, A Magyar Köztársaság, majd a tanácsköztársaság illetve a Horthy-korszak Magyar Királysága a magyar állami jogfolytonosságot vitte tovább, Magyarország tehát kivált a Monarchiából, míg Ausztria nem tekintette jogelődnek az Osztrák Császárságot.^[27]

Közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a területén létrejövő és a területéből részesülő államok:

•  Magyarország
•  Ausztria
• Szlovén–Horvát–Szerb Állam
•  Csehszlovákia
•  Lengyelország
• Olaszország
•  Románia

A Birodalom egykori területén álló mai államok:

•  Ausztria
•  Magyarország
•  Csehország
•  Szlovákia
•  Lengyelország
•  Ukrajna
•  Románia
•  Szerbia
•  Montenegró
•  Bosznia-Hercegovina
•  Horvátország
•  Szlovénia
•  Olaszország

Bővebben: Az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója

	Portré	Uralkodó	Hivatalba lépés	Hivatal elhagyása	Uralkodási idő
1.		Ő Császári és Királyi Apostoli Fensége I. Ferenc József császár (1830–1916)	1867. június 8.	1916. november 21.	49 év
2.		Ő Császári és Királyi Apostoli Felsége IV. Károly császár (1887–1922)	1916. november 21.	1918. november 3.	2 év

Az Osztrák-Magyar Monarchiában a legfőbb hatalom végig a közös uralkodó, a császár és király kezében összpontosult. A korabeli európai viszonyokhoz képest az osztrák és magyar uralkodói jogkörök rendkívül szélesek és erősek voltak.

Bővebben: Császári és Királyi Fegyveres Erők, Császári és Királyi Hadsereg, Császári és Királyi Haditengerészet és Császári és Királyi Légierő

Bővebben: Az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminiszterei, Az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminiszterei és Az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminiszterei

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi értelemben két önálló államból állt, melyeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és a kettő fedezésére szolgáló pénzügy) kapcsolt össze. Az uralkodó személyének egybeesését a két államnak a trónöröklést egymástól függetlenül, de teljesen azonos módon szabályozó törvényei biztosították, már a 18. század óta. Az uralkodó teljes címe tartalmazta valamennyi, az osztrák császári és a magyar királyi címhez történelmileg kapcsolódó országra és tartományra való hivatkozást, de ez merő formalitás volt csupán, közjogi következménye nem volt.

A közös ügyek vitele a közös külügyminisztérium és a közös hadügyminisztérium feladata volt. Ezek költségeinek fedezésére a két állam tízévenként megújított szerződésben meghatározott arányban (kvóta) járult hozzá, az általuk így átengedett pénzeszközök kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt. A közös pénzügyminisztérium később néhány más, a két állam által átengedett feladatot is megkapott, elsősorban az 1908-ban a Monarchia által bekebelezett Bosznia-Hercegovina közigazgatásának irányítását. (Az ezt megelőző harminc évben, amikor a tartományok jogilag még a Török Birodalomhoz tartoztak, de a Monarchia megszállása alatt álltak, a közös hadügyminisztérium felügyelte a helyi közigazgatást.)

Az uralkodón és a három közös minisztériumon kívül a Monarchiának nem volt más közös szerve. A közös végrehajtó szervek parlamentáris ellenőrzésére a két állam törvényhozásai (az osztrák Birodalmi Tanács és a magyar Országgyűlés) delegációkat küldtek ki. Ezek azonban nem alkottak közös törvényhozó testületet, csupán a kifejezetten rájuk ruházott hatáskörben jártak el, erősen korlátozott eljárási rend szerint. Ezeket az uralkodó hívta össze, évente felváltva Budapestre és Bécsbe (vagy elvileg bármely osztrák tartomány fővárosába). A delegációk nem tárgyaltak együttesen, mindig külön-külön hallgatták meg a közös minisztereket és alakították ki saját álláspontjukat többségi szavazással, egymással pedig csak írásban érintkeztek. Amennyiben ez az eljárás nem vezetett eredményre, vagyis közös álláspont kialakítására, úgy a delegációk együttes ülést tartottak, kizárólag szavazás céljából.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közigazgatási felosztása (1910)

Ciszlajtánia: 1. Bohémia, 2. Bukovina, 3. Karintia, 4. Krajna, 5. Dalmácia, 6. Galícia, 7. Osztrák tengermellék, 8. Alsó-Ausztria, 9. Morvaország, 10. Salzburg, 11. Szilézia, 12. Stájerország, 13. Tirol, 14. Felső-Ausztria, 15. Vorarlberg; Transzlajtánia: 16. Magyar Királyság 17. Horvát–Szlavónország; 18. Bosznia és Hercegovina közösen kormányzott tartomány

A Monarchiának a közös hadsereg területi szervein kívül nem volt saját területi közigazgatása. A két állam önállóan, egymástól függetlenül alakította közigazgatási rendszerét és beosztását. A kiegyezés utáni években mind az Osztrák területeken, mind pedig a Magyar Királyságban a kor szellemének és követelményeinek megfelelő, viszonylag korszerű közigazgatási és önkormányzati rendszer alakult ki, ami tekintettel volt a történelmi hagyományok sajátosságaira is.

Ausztria történelmileg kialakult tartományokra (németül: Land) oszlott, melyek egyedileg szabályozott, több-kevesebb autonómiával rendelkeztek. A legnagyobb belső önállóságot a főleg lengyelek és ukránok által lakott, nagyrészt a helyi lengyel vezető réteg irányítása alatt álló Galíciai és Lodomériai királyság érte el. Az osztrák tartományokon belül és közöttük jelentős nemzetiségi különbségek és feszültségek voltak, amire a közigazgatási rendszer nem tudott, de valójában nem is akart választ adni.

Magyarországhoz autonóm társországként tartozott Horvát–Szlavónország, mely az ország többi részével együtt egységes szervezetű és jogállású területi önkormányzatokra, törvényhatóságokra (vármegyék, törvényhatósági jogú városok, Budapest fő- és székváros, valamint a Fiume város és kerülete) oszlott.

A Monarchia 1878-ban az Oszmán Birodalommal kötött megállapodás alapján megszállta, majd 1908-ban annektálta (bekebelezte) Boszniát és Hercegovinát. A két tartomány a megszállás idején nemzetközi jogi értelemben továbbra is az Oszmán Birodalom része volt, de közigazgatását a közös hadügyminisztérium felügyelte. A bekebelezés után a tartományok közigazgatását a közös pénzügyminisztériumnak rendelték alá.

Az Osztrák Császárság közigazgatása

Ország	Tartomány zászlaja	Központ	Népesség	Terület
		(a város népessége)	1910-ben	km²
Cseh Királyság (Böhmen)		Prága (Prag) (224 000)	6 769 000	51 948
Dalmát Királyság (Dalmatien)		Zára (Zara) (14 000)	646 000	12 833
Galíciai és Ladomériai Királyság (Galizien)		Lviv (Lemberg) (206 000)	8 025 000	78 493
Alsó-Ausztriai Főhercegség (Österreich unter der Enns)		Bécs (Wien) (2 031 000)	3 532 000	19 822
Felső-Ausztria Főhercegség (Österreich ob der Enns)		Linz (Linz) (71 000)	853 000	11 981
Bukovinai Hercegség (Bukowina)		Csernyivci (Czernowitz) (87 000)	800 000	10 442
Karintiai Hercegség (Kärnten)		Klagenfurt (Klagenfurt) (29 000)	396 000	10 327
Krajnai Hercegség (Krain)		Ljubljana (Laibach) (47 000)	526 000	9 955
Salzburgi Hercegség (Salzburg)		Salzburg (Salzburg) (36 000)	215 000	7 153
Felső- és Alsó-Sziléziai Hercegség (Österreicher-Schlesien)		Opava (Troppau) (31 000)	757 000	5 147
Stájer Hercegség (Steiermark)		Graz (Graz) (152 000)	1 444 000	22 426
Morva Őrgrófság (Mähren)		Brno (Brünn) (126 000)	2 622 000	22 222
Tiroli Hercegesített Grófság (Tirol)		Innsbruck (Innsbruck) (53 000)	946 000	26 683
Osztrák Tengermellék (Küstenland)		Trieszt (Triest) (161 000)	895 000	7 969
Vorarlberg (Voralberg)		Bregenz (Bregenz) (9 000)	145 000	2 601
Osztrák Császárság			28 571 900	300 002

A Magyar Királyság közigazgatása

Ország	Tartomány zászlaja	Központ	Népesség	Terület
		(a város népessége)	1910-ben	km²
Magyarország a társországok nélkül (Ungarn)		Budapest(1 290 000)	18 264 533	282 297
Horvát–Szlavónország (Kroatien und Slawonien)		Zágráb (Agram) (80 000)	2 621 954	42 534
Fiume város és kerülete (Sankt Veit am Flaum)		Fiume (Sankt Veit am Flaum) (39 000)	48 800	21
Magyar Királyság			20 886 487	324 762

Közösen kormányzott terület

Ország		Központ	Népesség	Terület
		(a város népessége)	1910-ben	km²
Bosznia-Hercegovinai Kondomínium (Bosnien und Herzegowina)		Szarajevó (Sarajewo) (52 000)	1 931 802	51 199
Osztrák–Magyar Monarchia			51 390 223	675 963

Az Osztrák–Magyar Monarchia legnépesebb települései az 1910-es adatok alapján

1. Bécs	Rang	Város	Régió	Népesség	Elővárosokkal	2. Budapest 3. Prága
	1.	Bécs	Alsó-Ausztria	1 481 970	2 083 630
	2.	Budapest	Magyar Királyság	880 371	1 232 026
	3.	Prága	Cseh Királyság	223 741	668 000
	4.	Trieszt	Osztrák-tengermellék	229 510	-
	5.	Lemberg	Galícia	206 113	-
	6.	Krakkó	Galícia	151 886	-
	7.	Graz	Stájerország	151 781	-
	8.	Brünn	Morvaország	125 737	-
	9.	Szeged	Magyar Királyság	118 328	-
	10.	Szabadka	Magyar Királyság	94 610	-

Bővebben: Császári és Királyi Fegyveres Erők

Bővebben: Császári és Királyi Hadsereg

A közös hadsereg (1889-ig Császári-Királyi Hadsereg, 1889-től Császári és Királyi Hadsereg) élén a korlátlan rendelkezési joggal bíró császár és király, mint legfőbb hadúr (Allerhöchster Kriegsherr) állt, az ő kezében összpontosult a legfelsőbb főparancsnokság (Allerhöchste Oberbefehl). A közös hadügyminisztérium felett is az uralkodó rendelkezett, valamint háború esetén a magyar királyi Honvédség és az osztrák császári-királyi honvédség (k.k. Landwehr) is az uralkodó fennhatósága alá került. Háború és békekötés kérdésében kizárólag a császár és király dönthetett.A hadsereg élén a korlátlan rendelkezési joggal bíró császár és király, mint legfőbb hadúr (Allerhöchster Kriegsherr) állt, az ő kezében összpontosult a legfelsőbb főparancsnokság (Allerhöchste Oberbefehl).

Három hadseregből állt:

• A Közös Hadsereg (Gemeinsame Armee)
• Az osztrák Császári-Királyi Honvédség (k.k. Landwehr)
• Magyar Királyi Honvédség (k.u. Landwehr)

Bővebben: Császári és Királyi Haditengerészet

A hadiflotta a Monarchiával egy időben, 1867-ben jött létre. Ekkor nevezték át a Császári Haditengerészetet Császári és Királyira, ami azt jelentette, hogy a Magyar Királyság is jelentős szerepet vállalt a további fejlesztésekben. A 20. század elejéig jelentős erőt ugyanis nem képviselt, de onnantól a Monarchia erőteljesen fejleszteni kezdte. Tetőpontját az első világháborúra érte el, mikor is a világ hatodik legnagyobb flottájává vált. A háború végéig jelentős erőt képviselt, de 1918-ban megszűnt és utolsó parancsnoka a horvát származású Maximilian Njegovan tengernagy volt.

Bővebben: Császári és Királyi Légierő

A Császári és Királyi Légierő az Osztrák–Magyar Monarchia légiereje volt 1893-tól az első világháború végéig. A légierő a Császári és Királyi Fegyveres Erők egyik ága volt a hadsereggel és a haditengerészettel. A megalapításakor csupán néhány léggömbös osztagból állt, később viszont repülőgépeket és hidroplánokat is rendszeresítettek. Azonban nagyobb fejlesztés csak Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke által elindított repülési modernizáció során történt. Ő és tisztjeinek egy része az elavult léggömböket és repülőgépeket leszereltette, s helyükre újonnan beszerzett instrumentumokat állított. A vezérkari főnök 1912. április 24-én Emil Uzelacot, a tapasztalt és jól képzett horvát származású tisztet nevezte ki a légierő főparancsnokának, aki új toborzási és képzési rendszer felállításával enyhíteni próbálta a kis számú repülőgép mellett a másik nagy problémát jelentő szakemberhiányt.

Az első világháború kitörésekor a Császári és Királyi Légierő mindössze 65 használható repülőgéppel és néhány léggömbbel rendelkezett. A repülőgéphiány csökkentésére sorra alakultak a repülőgépgyárak, közülük talán a leghíresebb a Magyar Lloyd Repülőgép- és Motorgyár. Az orosz fronton a pilóták főként felderítési feladatokat hajtottak végre, ám 1916-ra itt is megélénkült a repülőtevékenység, így az osztrák-magyar pilóták kemény légiharcot vívtak az orosz birodalmi repülőkkel. Az olasz front 1915-ös megnyitásakor a légierő fő feladata a bombázás és a felderítés volt, ám a későbbiekben szinte minden vadászszázadot ide vezényeltek, s ezen a fronton vívták legnagyobb légi harcaikat a Monarchia pilótái. A háború során 49 osztrák-magyar pilóta ért el 5, vagy annál több légi győzelmet. Őket nevezik ászpilótáknak. Közülük a legeredményesebb a galíciai születésű Godwin Brumowski volt 35 igazolt légi győzelemmel, míg a legeredményesebb magyar ász, „Az Égbolt Lovagja”, Kiss József volt 19 igazolt légi győzelemmel.

Az alábbi táblázatok mutatják be az 1910-es népszámlálási adatokat.^[29]

terület megnevezése	népesség (fő)	népesség (%)
A Birodalmi Tanácsban képviselt országok és királyságok	28 571 934	55,6
A Magyar Szent Korona Országai	20 886 487	40,6
Bosznia-Hercegovina	1 931 802	3,8
összesen	51 390 223	100,0

a Magyar Királyság anyanyelvi adatai 1910-ben[30]
anyanyelv	nemzetiség (fő)	nemzetiség (%)
magyar	10 050 575	48,1
román	2 949 032	14,1
német	2 037 435	9,8
szlovák	1 967 970	9,4
horvát	1 833 162	8,8
szerb	1 106 471	5,3
rutén	472 587	2,3
egyéb és ismeretlen	469 255	2,2
összesen:	20 886 487	100,0

Az alábbi táblázatban a zsidókat Ausztriában németnek, Magyarországon pedig magyarnak írták be 1910-ben, de nem feltétlen ez volt az anyanyelvük.

A Monarchia nyelvei[29]
nyelv	népesség (fő)	népesség (%)
német	12 006 521	23,36
magyar	10 056 315	19,57
cseh	6 442 133	12,54
lengyel	4 976 804	9,68
szerb és horvát	4 380 891	8,52
ukrán (ruszin)	3 997 831	7,78
román	3 224 147	6,27
szlovák	1 967 970	3,83
szlovén	1 255 620	2,44
olasz	768 422	1,50
egyéb	2 313 569	4,51
összesen	51 390 223	100,00

Az Osztrák Császárság beszélt nyelvei[29]
a terület neve	fő beszélt nyelv	egyéb beszélt nyelvek (több mint 2%)
Bohémia	cseh (63,2%)	német (36,8%)
Dalmácia	horvát (96,2%)	olasz (2,8%)
Galícia	lengyel (58,6%)	ukrán (40,2%)
Alsó-Ausztria	német (95,9%)	cseh (3,8%)
Felső-Ausztria	német (99,7%)	-
Bukovina	ukrán (38,4%)	román (34,4%), német (21,2%), lengyel (4,6%)
Karintia	német (78,6%)	szlovén (21,2%)
Krajna	szlovén (94,4%)	német (5,4%)
Salzburg tartomány	német (99,7%)	-
Osztrák Szilézia	német (43,9%)	lengyel (31,7%), cseh (24,3%)
Stájerország	német (70,5%)	szlovén (29,4%)
Morvaország	cseh (71,8%)	német (27,6%)
Tirol	német (57,3%)	olasz (42,1%)
Tengermellék	szlovén nyelv (37,3%)	olasz (34,5%), horvát (24,4%), német (2,5%)
Vorarlberg	német (95,4%)	olasz (4,4%)

Az 1910. évi népszámlálás szerint a vallások a következőképpen oszlottak meg: ^[32]

Vallások	Osztrák Császárság	Magyar Királyság	Bosznia-Hercegovina	Az egész Monarchia
római katolikusok (latin rítus)	22 531 169	10 888 138	434 061	33 852 368
katolikusok (görög és örmény rítus)	3 419 458	2 025 508	8 136	5 453 102
görög- és örmény-keletiek	667 065	2 987 163	825 418	4 479 646
evangélikusok	444 307	1 340 143	5 854	1 790 304
reformátusok	144 379	2 621 329	488	2 766 196
izraeliták	1 313 687	932 458	11 868	2 258 013
muzulmánok	1 446	?	612 137	613 583
más vallásúak és felekezet nélküliek	51 423	91 748	82	143 253
összesen:	28 571 934	20 886 487	1 898 044	51 356 465

Vallás [29]	Összesen	Osztrák Császárság	Magyar Királyság	Bosznia-Hercegovina
római katolikus	76,6%	90,9%	61,8%	22,9%
protestánsok	8,9%	2,1%	19,0%	0%
szerb ortodoxok	8,7%	2,3%	14,3%	43,5%
zsidók	4,4%	4,7%	4,9%	0,6%
muzulmánok	1,3%	0%	0%	32,7%

Nagyvárosok listája 1910-ben [33]
sorszám	város	népesség (fő)
1	Bécs	2 031 498
2	Budapest	1 232 026
3	Trieszt	229 510
4	Prága	223 741
5	Lviv	206 113
6	Krakkó	151 886
7	Graz	151 781
8	Brno	125 737
9	Szeged	118 328
10	Szabadka	94 610

Az 1848-as forradalmak után feltámadt a nacionalizmus a különböző nemzeteknél. Ez ahhoz vezetett, hogy a birodalomban és később a monarchiában is fel-feltörtek a függetlenedési elképzelések, amelyeket újra és újra letört a kormány. A nemzetek úgy gondolták, hogy a független nemzetállamok erősítik meg a kontinenst. A nemzetiségi kérdést azonban nem tudták megoldani, és ez rányomja a bélyegét a mai helyzetre.^[34]

A monarchia reformelképzelései nem voltak elég hatékonyak, sokszor kivitelezhetetlenek voltak. A reformelképzelés első lépése a kiegyezés volt. Az osztrákokon kívül a magyarok is előnyét élvezték így a monarchiának. A többi nemzet azonban nem volt ilyen jogok birtokában, továbbá a magyarosítás is hozzájárult az államalakulat szétesésének. Magyarország egy „pszeudo-nemzetállam” volt, úgy kormányozták az államot, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségek akaratait.^[35]

Az Osztrák Császárságban jobban bántak a nemzetiségekkel. Az igazságszolgáltatásban figyelembe vették a szláv és román nemzetiségűeket. A szlovéneknek Dél-Stájerországban több joguk is volt, míg Csehországban nem kapták meg ugyanazon jogokat, tehát ellentétről beszélhetünk.^[35] Magyarországon sem voltak az alkotmányban leírva a nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetések, de a gyakorlatban alkalmazták az igazságszolgáltatásban és a politikában.^[35]

Az Osztrák Császárságban a németek és a csehek közötti kapcsolat egyre romlott, aminek következtében szükséges volt egy komoly változtatásra. A délszláv trialista program volt a legnagyobb reformterv, azonban a szlovének nem szerepeltek ebben a tervben.^[36] Emellett az osztrák és magyar területeken egy horvát vezetésű délszláv birodalmat akartak létrehozni. Ez a délszláv állam gyengítette volna Magyarországot, továbbá a nagyszerb elképzeléseknek is szöges ellentéte volt. A trializmus sem oldotta volna meg a nemzetiségi problémákat. A horvát trializmus gondolatát a Hohenwart-terv is átvette 1871-ben csak a csehek részére írta át. A cseheknek egy sajátos státuszt adtak volna. Az osztrák nemzetiségi politika azonban továbbra is nyitott maradt, eredmények nélkül.^[37]

A trialista koncepció a monarchia utolsó évtizedében a trónörökös Ferenc Ferdinánd hajlott egy föderalista állami berendezkedésre (Nagy-ausztriai Egyesült Államok), azonban a magyar politikai elit, a délszláv ellentét megakadályozta ebben.^[38]

Bővebben: magyarosítás

1876 és 1910 között körülbelül 3,5 (más adatok szerint 4) millió fő hagyta el a monarchiát. Ők munkanélküliek és szegények voltak, akik reményekkel telve indultak el az Újvilágba. 1,8 millióan a Lajtáninnenről, 1,7 millióan pedig a Lajtántúlról hagyták el az államszövetséget. 3 millióan az Amerikai Egyesült Államokban, 358 ezren Argentínában, 158 ezren Kanadában, 64 ezren Brazíliában, 4 ezren Ausztráliában kerestek maguknak új hazát. A maradék pár ezer fő egyéb országokba költözött.

1907-ben kereken 1 millió fő emigrált. A magyar és az osztrák kormánynak sürgősen megoldást kellett találnia a munkanélküli fiatalok elvándorlásának megakadályozására. 1901-1905 között Ausztriában 65 603 ingatlant és 45 530 parcellát árvereztek el az emigránsoknak.

A legfontosabb kikötők, ahonnan a kivándorlók elhagyták Európát, Hamburg és Bréma volt. Innen indultak a Norddeutsche Lloyd és a Hamburg-Amerika-Linie társaságok hajói. Egy hajóút New Yorkba a 19. század közepén első osztályon 1 hónap volt. 1900 körül jó időben csak 1 hét. Triesztből az Austro-Americana hajóin 15 napig tartott az utazás. Évente 32-38 hajó ment az USA-ba. A hajókon az utazás nagyon kényelmetlen volt, viszont a hajótársaságoknak rengeteg hasznot hoztak.

A legtöbb kivándorló Galíciából hagyta el a monarchiát, 1907 és 1912 között 350 ezren. Ez egy osztrák miniszter 1912. március 12-i interpellációjából derül ki.^[39]

A kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy a második ipari forradalom korszakában egy elmaradott agrárországból a 20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. A belső piac prosperáló konjunktúrája tartotta leginkább egyben a monarchiát.^[40]

• Berend T. Iván és Ránki György a nemzeti jövedelem évi növekedését előbb 3,7, majd 3,2%-ban állapították meg. Ez azt jelenti, hogy az 1867-est 100%-nak véve a nemzeti jövedelem értéke 1900-ra megháromszorozódott, 1914-re pedig több mint megötszöröződött.
• Katus László számításai szerint a GDMP, azaz a bruttó hazai anyagi termék, amiben a nem anyagi jellegű szolgáltatások nem szerepelnek, 1867 és 1913 között valamivel lassabban, évi 2,4%-kal nőtt, azaz: csaknem megháromszorozódott. Az európai növekedés átlagos dinamikáját azonban még ez is meghaladta. Ennél magasabb növekedési ütemet ugyanis csak a dán (3,2%), a svéd (3,0%) és a német (2,9%) gazdaság produkált.
• Egy harmadik számítás szerint, amely a bruttó nemzeti jövedelemre (GNI) vonatkozik, tehát a szolgáltatások mellett a külföldről szerzett jövedelmeket is figyelembe veszi, az Osztrák–Magyar Monarchia 1860 és 1910 között 1,76%-os évi növekedést ért el, miközben Európa egésze 1,88%-ost. Ezzel az ütemmel a Monarchia megelőzte a balkáni és dél-európai országokat, egy kategóriába tartozott Belgiummal, Hollandiával, Norvégiával, Oroszországgal és Nagy-Britanniával, s elmaradt a leggyorsabban fejlődő Svédországtól, Dániától, Németországtól, Svájctól, Franciaországtól és Finnországtól. Figyelembe véve, hogy a magyar gazdaság valamivel gyorsabban növekedett, mint az osztrák részeké, az ország 1867 és 1914 közötti teljesítménye e számítás alapján is kiemelkedőnek, ha nem is élenjárónak tartható.

1914-ig összesen 114 község és város polgárai számára vált elérhetővé a villamosenergia szolgáltatás.^[41]

A birodalom nagy részében a monarchia időszaka igen nagy ipari és gazdasági fejlődéssel járt. A tartományok és a települések gazdagodásával egyre több pénz jutott a fejlesztésekre és a művészetekre. Ekkoriban épültek ki Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatai. A városfejlesztések hatására egész negyedek és városrészek épültek. A művészeti oktatás színvonala és a művészeti intézmények és társaságok szerveződése pezsgő kulturális életet épített ki, melynek eredményeit ma is érezzük.

A kor építészetét a birodalom egészében az eklektika és a historizmus határozta meg. A régi történelmi stílusok újjáéledése és keveredése szinte az összes korabeli épületen megfigyelhető. A historizmus jellegzetes alkotásai közé tartozott a Sugárút. A Hősök tere a historizmus kései korszakát idézi.

Egyetlen új irányzatként az art nouveau érkezett, melynek megfelelője a monarchiában a szecesszió nevet kapta.

A tudatos városrendezés számos város központját átalakította, máig hatóan meghatározva ezzel építészeti karakterüket is. A dualizmus időszakában alakult ki Bécs és Budapest jellegzetes városképe.

Budapest fejlődése miatt több hídra volt szükség, emiatt hídépítési láz tört ki a városban. Ekkor épült a Margit híd, a Ferenc József híd és a régi Erzsébet híd. A hidakon kívül templomokat, múzeumokat is felépítettek. A kor híres építésze Ybl Miklós volt, akinek a fő műve az Magyar Állami Operaház. A külföldön ismert Eiffel-cég a Nyugati pályaudvart építette fel, amely az új vas-üveg szerkezetével európai színvonalú volt. ^[42]

A monarchia idején a történelmi és a mitológiai témakörök uralták a festészetet. A kor híres festője Lotz Károly volt, aki a romantika kedvelt témaköreit is megfestette, de az angliai esztéticizmus is jellemezte a műveit.

A falképfestészet kiemelkedő alakja Székely Bertalan volt, aki a romantikus tartalmú festményei után váltott. Ő festette a Vajdahunyadvár lovagtermét, a Nagyboldogasszony-templom freskóit a templom újjáépítése során.

A korszak festői közül többen külföldön tanultak. Ezeket az új stílusokat elhozták Magyarországra, ahol felvirágoztatták a festészetet, új megvilágításba helyezték azt. Ezen festők közül Benczúr Gyula emelkedett ki, aki a plein air stílust alkalmazta a kései munkáiban.

A magyar festészet kívülállójának Zichy Mihályt tekintik, aki az orosz cárok kegyeltje volt. Ő készítette Az ember tragédiája című műhöz az illusztrációkat.^[42]

A kiegyezés után a magyar zeneélet intézményeit teremtették meg először. Ilyen volt a Zeneakadémia. A zenei élet felvirágzása is ekkor kezdődött, köszönhetően a magyar úri osztálynak. Ez egy összetett réteg volt. Egyik része a nemzetközi – német, olasz – műveket szerette, másik részük a hagyományosan magyar műveket. Ezeket nevezzük ma cigányzenének.

A falvakban nem mutatkozott meg az európai zene, ott még a népzene volt a legkedveltebb stílus. A kis- és nagyvárosok igyekeztek felvenni a versenyt a fővárossal, de a különbségek megmaradta a Monarchia végéig.

A kor híres zeneszerzői Erkel Ferenc és Liszt Ferenc voltak. Az ő tiszteletükre haláluk után egyesületek is alakultak: Liszt-egyesület 1870-ben.

A zenei társulatok száma is egyre gyarapodott. Kassán, Temesvárott énekegyesületek alakultak, több városban cigány és katonazenekarok kezdték meg munkájukat.^[43]

A monarchia a táncművészetekre is jótékony hatással volt, ugyanis több egyesület, egylet, könyvkiadó is megalakult. Az akkori tánckultúra elitjét a Népszínház, az Operaház és a Király Színház jelentette. Az első főleg a népszínművek, a második az operák és balettek, a harmadik az operettek bemutatásának színhelye volt.

A kiegyezés után a báltermekben újra csárdást jártak az emberek. Azonban más népek táncait – valcer, polka – táncolták. Német és francia mintára táncmesteri könyvek jelentek meg, amelyek a magyar táncok taníthatatlanságáról írtak. A század végére az amerikai négerek által kedvelt táncok is begyűrűztek a monarchia területére. Ezek társastáncok voltak mind (tangó, one step, two step).

A tánctudomány ekkor élte gyermekkorát. Az első jelentős művet csak 1908-ban adták ki: Fabó Bertalan: A magyar dal zenei fejlődése címmel. A tudósok vitáit az Ethnographia című újság hozta le. A 20. század elején kezdte meg a két nagy népdalgyűjtő (Bartók Béla, Kodály Zoltán) a munkáját. A kor technikai felszereltsége azonban nem volt alkalmas, hogy rögzítse a mozdulatokat, ritmusokat (pontosabban volt fonogram és filmfelvevő, de nem terjedt még el).^[44]

A kiegyezés után, 1869-ben megalakult az első általános színház ügynökség, amely maga köré gyűjtötte a színházi élet szereplőit. Lapot is indítottak Színpad címen. 2 évvel később még színészkongresszust is tartottak, amelynek célja egy szövetség létrehozása volt. Kialakítottak egy színikerületi rendszert, amely 1878-1949 között érvényben volt.

A monarchia idején színházépítési láz volt. A kiemelt színházakat ráadásul egyetlen cég építette, az osztrák Fellner és Helmer: Wiesbadentől Odesszáig 48 teátrumot emeltek. Budapesten a Népszínházat (1875), a Somossy Orfeumot (a mai Operettszínház, 1894), Vígszínházat (1896) húzták fel. ^[45]

A filmezést a 19. század végén találták ki. A Monarchia úttörő volt ebben, mert már 1896-ban Budapesten is vetítettek. Azután a kópiákat továbbvitték az ország vidékeire. A vetítések során tudományos-ismeretterjesztő és szórakoztató műsorszámokat mutattak be. ^[46]

A Monarchia idején a kötelező általános iskolai oktatás hatására az analfabetizmus csökkent, azonban még így is jelentős volt.

A következő táblázat az analfabéták arányát mutatja be 1880-1900 között a 6 éven felüli személyek esetében.^[47]

	1880 (%)	1900 (%)	Analfabéták arányának változása 1880-1900 között (%)
Osztrák Császárság	34,4	27,4	7,0
Csehország	8,5	5,3	3,2
Dalmácia	87,3	73,6	13,7
Galícia	77,1	63,9	13,2
Alsó-Ausztria	8,5	6,0	2,5
Felső-Ausztria	8,6	5,8	2,8
Bukovina	87,5	65,2	22,3
Karintia	39,6	24,0	15,6
Krajna	45,4	31,4	14,1
Salzburg	11,7	8,7	3,0
Osztrák Szilézia	11,8	11,2	0,6
Stájerország	27,8	18,0	9,8
Morvaország	10,4	7,8	2,6
Tirol és Vorarlberg	9,7	7,1	2,6
Tengermellék	56,8	38,2	18,6
Magyar Királyság	58,8	41,0	17,8

A kulturális látnivalók közül több ma is áll. Ilyen a budapesti parlament, a budapesti hidak, a pécsi zsolnai gyár, Herkulesfürdő, Trieszt kikötője stb.

Számos látnivaló azonban megsemmisült az idők folyamán, például főúri kastélyok.

Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!

A Monarchiában a multikulturalizmus miatt a különböző konyhák ízei keveredtek.

Ez idő tájt több ételt is kitaláltak. Ilyen volt a dobostorta is, amelyet először Dobos C. József készített el 1884-ben. A császármorzsa is ekkor hódította meg az államszövetséget. Cukornádtermelő gyarmatai nem lévén népszerű itala volt a rum helyett gyártott Inländerrum, melynek egyes márkái máig is népszerűek a Monarchia utódállamaiban.

A monarchiának nem volt közös állami zászlaja, azonban a piros-fehér-piros haditengerészeti és kereskedelmi tengerészeti zászlaja közös volt. Ezt 1781. januárja óta használták, a monarchiában 1869. augusztus 1-jén rendszeresítették.^[48] 1915. október 12-én a császári rendelet alapján új tengeri zászlót terveztettek^[49], amely alapján új hadi- és tengeri lobogót készítettek. A háború miatt azonban, sosem vezették be ezt a két lobogót.

Haditengerészeti lobogó (Seekriegs- und Marineflagge) (1867-1918)

Kereskedelmi tengerészeti lobogó (1867-1918)

1915-ös hadilobogó (nem lett bevezetve)

Az Osztrák Császárság zászlaja

A Magyar Királyság zászlaja

Bővebben: Az Osztrák–Magyar Monarchia címere

Az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos nagycímere sosem készült el. A megalakulásától kezdve, 1867-től a Habsburg-ház kétfejű sasa volt az reálunió fő szimbóluma, amely az egyik szárnya alatt Magyarország, míg a másik szárnya alatt Ausztria szimbólumait ábrázolta, ám ez rangját illetően egy középcímer volt. Ez idő alatt még egy kiscímer is hivatalban volt, szintén a kétfejű sas szimbólumával a középpontban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kis- és középcímerei

A Monarchia kiscímere 1915-ig

A Monarchia kiscímere 1915 és 1918 között

A Monarchia középcímere 1915-ig

A Monarchia középcímere 1915 és 1918 között

Ezeket a címereket váltotta fel 1915-ben egy új kis- és középcímer. Az új kiscímer a két egyenlő állam címereit ábrázolta, közötte pedig a közös uralkodóház címerével, alattuk pedig a latinul íródott Indivisibiliter ac Inseparabiliter (németül Unteilbar und untrennbar, míg magyarul Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul), feliratok voltak olvashatók, melyek a Monarchia mottója voltak. A nagycímer hiányában az 1915-től életbe lépett új középcímert tekintjük az államszövetségek szimbólumának. Ezen a két állam középcímere szerepel az adott állam társországaival egybekötve, ezek mellett pedig az egyik oldalon egy sas, a másik oldalon pedig egy angyal szerepel, mint pajzstartó, alattuk pedig a jól ismert mottó olvasható. Ezek mellett a két állam területének is megvoltak a saját címerei.

Az államok saját címerei

Az osztrákok kiscímere 1915 és 1918 között

Az osztrákok középcímere 1915 és 1918 között[50]

A magyarok kiscímere 1915 és 1918 között

A magyarok középcímere 1915 és 1918 között

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Österreich-Ungarn című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• ↑ Austro-Hungarian Empire: Austro-Hungarian Empire 1867-1918. Wien-Venna. [2011. november 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Szávai:Az OMM: Szávai Ferenc: Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Pécs: Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. 2004. ISBN 963 9498 34 3  
• Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 21 kötetben, 1886-1889. (Hozzáférés: 2011. augusztus 8.)
• ↑ kézirat: I. Ferenc József kézirata; Stephan Vajda: Felix Austria. Eine Geschichte Österreichs. (németül) Bécs: Ueberreuter. 1980. ISBN 3-8000-3168-X  
• ↑ másnév: Eva Philippoff: Die Doppelmonarchie Österreich-Ungarn. Ein politisches Lesebuch (1867–1918). Villeneuve d’Ascq: Presses Univ. Septentrion. 2002. ISBN 2-85939-739-6  
• ↑ kuk: Michael Kotulla: Deutsche Verfassungsgeschichte: Vom Alten Reich bis Weimar (1495–1934). Springer: (kiadó nélkül). 2008. § 32 II. o. ISBN 978-3-540-48705-0  
• ↑ aeiou: Utódállamok. www.aeiou.at. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ 1922 ápr 6.: § 6 Römer Übereinkommen der Nachfolgestaaten vom 6. April 1922. www.aeiou.at. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)^{[halott link]}
• ↑ Schneefuss: Österreich: Walter Schneefuss: Österreich Zerfall und Werden eines Staates. (németül) Lipcse: (kiadó nélkül). 1937. 150. o.  
• ↑ Gyarmati:revízió: Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozásai a magyar politikai gondolkozásban, 1920-1944. Limes, X. évf. 28. sz. (1997. február)
• ↑ von Reden: Az OMM: Alexander Sixtus von Reden: Az Osztrák-Magyar Monarchia - Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest / Salzburg: Széchenyi Kiadó / Druckhaus Nonntal Bücherdienst. 1989.  
• ↑ Kettős kötődés műv: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a Művészettörténelem. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés zene: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a zeneművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés tánc: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a táncművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés szín: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a színházművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Kettős kötődés film: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a filmművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ WoerterbuchVRBdII: Nach Karl Strupp/Hans-Jürgen Schlochauer/Herbert Krüger/Hermann Mosler/Ulrich Scheuner: Wörterbuch des Völkerrechts'. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
• ↑ Népszámlálás: Geographischer Atlas zur Vaterlandskunde an der österreichischen Mittelschulen. Bécs: K. u. k. Hof-Kartographische Anstalt G. Freytag & Berndt. 1911.  
• ↑ MK 1910: anyanyelvek. Sulinet. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ Magyar települések: Magyar települések. Magyar elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
• ↑ Oktatás: Anton L. Hickmann (Hrsg.): Geographisch-statistischer Taschen-Atlas von Österreich-Ungarn. (németül) 3. Bécs / Lipcse: (kiadó nélkül). 1909.  
• ↑ Szabad Sajtó 19: (cím nélkül) . Neue Freie Presse, (1918. október 19.) 1. o.
• ↑ Szabad Sajtó 29: (cím nélkül) . Neue Freie Presse, (1918. október 29.) 1. o.
• ↑ Szabad Sajtó 26: (cím nélkül) . Neue Freie Presse, (1918. október 26.) 1. o.
• ↑ Zsebatlasz: Kogutowitz Károly – Hermann Győző: Zsebatlasz: Naptárral és statisztikai adatokkal az 1914. évre. Budapest: Magyar Földrajzi Intézet R.-T. 1913. 69., 105. o.  
• ↑ 225 év: Agstner Rudolf: 225 Jahre diplomatische und konsularische Präsenz. (német nyelven). Sulinet, 2010. március 9. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)
• ↑ krónika: Wien und Peking im Spiegel der Zeit – Chronik der diplomatischen Beziehungen (német nyelven). Sulinet, 2007. június 10. [2007. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)
• ↑ nemzetiség: Robert A. Kann: Zur Problematik der Nationalitätenfrage in der Habsburgermonarchie 1848–1918. fejezete: Adam Wandruszka, Walter Urbanitsch (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. című műben található meg. (németül) Bécs: (kiadó nélkül). 1980. 47. o. ISBN 3-7001-0217-8  
• ↑ nemzetiség 2: Robert A. Kann: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie: Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormärz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. (németül) Graz/Köln: (kiadó nélkül). 1964.  
• ↑ trializmus: trializmus. Magyar katolikus lexikon. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
• ↑ kivándorlás: Horst Friedrich Mayer – Dieter Winkler: In allen Häfen war Österreich. Die Österreichisch-Ungarische Handelsmarine. Bécs: Verlag der Österreichischen Staatsdruckerei. 1987. ISBN 3-7046-0079-2  
• ↑ vallási megoszlás: Richard Andree: Die Symbole Österreichs. (németül) Bécs: Kremayr & Scheriau. 1995. ISBN 3-218-00594-9  
• ↑ hadizászló: Peter Diem: Andrees Allgemeiner Handatlas. (németül) 1. Lipcse: Verlag Velhagen & Klasing. 1881.  
• ↑ tengeri zászló: hadizászló. Carnet.hr. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
• ↑ címer: RGBl. 327 u. 328/1915. Hugo Gerhard Ströhl hivatalos jegyzete alapján.
• ↑ terület: Vedó Attila: Magyarország államhatárának megjelölése 1918–1947

• Szente Zoltán: Kormányzás a dualizmus korában. A XIX. századi európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája a kiegyezés után 1867-1918, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2011 (East-European Non-Fiction), ISBN 9789639777170
• Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997 (Circus Maximus), ISBN 9637978879
• Gerő András: Magyar polgárosodás, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993 (East-European Non-Fiction), ISBN 963797833X
• Jászi Oszkár: A Monarchia jövője: A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok (MEK)
• Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában (MEK)
• Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák (MEK)
• Zum 150. Geburtstag der österreichisch-ungarischen Doppelmonarchie gaben die Wiener Philharmoniker unter dem Dirigenten Zubin Mehta ein Konzert in Budapest. (ORF, 2017), youtube.com
• Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában; L'Harmattan, Budapest, 2004 (A múlt ösvényén)

• A monarchia térképei
• Takács Zoltán (2006): Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

• A Monarchia harmadik katonai felmérése
• Nemzetiségi politika a dualizmus korában
• Nagy-ausztriai Egyesült Államok